Február hét..... este nyolc óra......... Bejelenti, hogy vége! Leírja nekem, hogy már nem érez irántam többet a puszta barátságnál. Leírja, hogy már nincs közöttünk olyan szikra, mint régen volt...


Már az első két sor elolvasása után könnybe lábadt a szemem. Egyszer olvastam végig az üzenetet, egyetlen egyszer. Nem tudtam rá se nézni a lépernyőre. Kinyomtam a gépet és sírva berohantam a szobámba. Csak zokogtam, zokogtam és zokogtam. Öleltem a plüsst, amit tőle kaptam. Megnyitottam a telefonomban a képet amin Ő van, rámentem a törlés gombra, a telefon pedig megkérdezte. Törli? - Igen - Nem. A nemre irányítottam az ujjamat. Remegtem. Sírtam, zokogtam, martam a bőrömet, minden porcikám remegett, a takarómba ott voltak a fekete foltok az elmosódott szempillaspirálomtól. Ezt hajtogattam magamnak.



Nem szeret... nem szeret... nem szeret.... ennyi volt.. mindennek vége van....minden álomnak vége... vége az életemnek, a boldogságomnak... mindennek.



Aztán erőt vettem magamon, letöröltem könnyeimet és leszaladtam a telefonért. Felhívtam az én lilaruhás hölgyemet. Meghallottam a hangját és azonnal újra belekezdtem a zokogásba. Ziháltam, nem jutottam levegőhöz. El sem kellett mondanom mi történt, azonnal tudta, hogy csak egy valami miatt lehetek ilyen állapotban. Szakított velem az, akiért tűzbe raktam volna a kezem. Akiért bármire képes lettem volna. Igen. Mindennek vége. Vége az életemnek, a boldogságomnak, mindennek. Aztán Ő írt a lilaruhás hölgyemnek, aki mindvégig tartotta bennem a lelket és segített, hogy hogy viseli? És h üzenem neki : Viszlát!

Erőt vettem magamon, leültem a gép elé és visszAírtam.Nagyon sírtam, a könnycseppeim csak úgy hulltak a billentyűzetre.  Írtunk egy darabig, írta h ő is sír.... Nem értettem, akkor minek csinálta? Miért szakított velem, hogyha neki is fáj? Nem az a kérdés, hogy miért tette meg, mikor én majd belepusztulok, hanem hogy magával miért tettem meg? Miért kínozza magát?

Nem értettem meg. Lefeküdtem aludni, olyan fél11 körül. Szorongattam a tőle kapott plüsst, zenét hallgattam és bőgtem. Zokogtam. Belegondoltam mindenbe....

Talán akkor hétfőn volt az utolsó alkalom, hogy ÚGY belenézek a szemébe. Az volt az utolsó alkalom, hogy megfogja a kezem és megcsókol. Ezeken elgondolkodva még jobban elkapott a sírás. Csak úgy kapkodtam a levegőt, a hajam vizes volt az elhullatott könnycseppektől. Éreztem, hogy fáj a szemem.... nagyon fáj, fáj a fejem is, remeg minden végtagom, a tüdőm majd kipukkan.... és a torkom is bedurrant már... Soha életemben nem éreztem ilyen rémségesen magam. Lehet, hogy elszundítottam aztán, de fél négykor még megnéztem az órát és normálisan csak azután aludtam el....


... Aztán reggel arra kelek..... csörög a telefon.... az én lilaruhás hölgyem az, hogy írt neki Ő egy sms-t ( mert nekem nem tud) ... azt írta hogy nagyon megbánta ami történt, utálja magát és hogy bocsássak meg neki.... Abban a percben halvány mosolyra húzódott a szám.... egyazon indulattal le is törlődött a mosoly a képemről. Mi van??? Akkor miért írt este ilyeneket?