Nem engedi, hogy tegyem amit tennem kell. A kishugom irányít. -.- Nézi, hogy mit csinálok a gépen és ha ő ott van, nem fogok írni. Szánalom.... Na de nem baj, marad a füzetecském.:
Ez a mai nap!
Más volt, mint a többi.. Nem csak azért, mert Debrecenben voltam kontrollra ( kezem miatt-hosszú ). Találkoztam Vele! Eddig is heti kétszer, jobb esetben háromszor láttam Őt, de most más volt.. jobb, sokkal jobb... OLyan felszabadultnak éreztem magam mellette. Mintha hozzá tartoznék. Mintha mi mióta az eszünket tudjuk, együtt lettünk volna... és mitha ez természetes és megszokott lenne... Lehetséges, hogy ez így van? Nem tudom... de abban biztos vagyok, hogy szeretem Őt. Nem kezdem el ecsetelni, mit érzek iránta, mert leolvad a képernyő. Majd olyan is lesz... De most, olyan boldog vagyok. Ahogy Debrecenbe menet ködök tengerében autókázva halgattam Bruno Mars csilingelő hangját, végig RÁ gondoltam. Hozzá tartozok... Emlékeztek a függőhidas hasonlatomra?
Úgy érzem, azóta már több deszkát is leraktunk... Igen, együtt raktuk le. Már csak pár lépés, pár fadarab választ el a túloldaltól. Nem kell hozzá túl sok idő, és átérek... átérek a hasadékon... és még ennél is boldogabb leszek ( bár nem hinném, hogy ez lehetséges, de ki tudja ).
Nem kell, hogy minden egyes táncpróbán elmondja: szeretlek, a szavak mit sem érnek. Tudom, ÉRZEM, hogy így van és ez többet ér minden kimondott/leírt szónál.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése