Nem értem

Hibáztam, sokat hibáztam. Túlzottan szerettem valakit és ez NEKI nem hinném hogy túl jól esett. De miért is beszélek múlt időben? Még mindig ugyanúgy szeretem azt a valakit, olyan nekem, mint a kisöcsém és egyben legjobb barátom. Vele újra gyereknek érezhetem magam, és én ezt becsülöm benne. De fel kell nőnöm, hiszen ez kívülről máshogy látszik. Nem is értem, hogy bírta ki. Hogy bírta ki, hogy mást ölelgetek, mint valami kisgyerek? Hogy bírta ki azokat a nyálas szavakat, amiket mondtam neki? Megvan... Szeret engem. Tudta, hogy ez nem éppen a legmegfelelőbb viselkedés vele szemben, de mégis eltűrte. Elfogadta, hogy ilyen vagyok. Nem szólt egy rossz szót sem, mert nem akart megbántani. Ebből is látszik, hogy figyel rám és hogy mennyire rendes és önfeláldozó. Nem is tudom, milyen jelzők illenének RÁ. Nem tudom megfogalmazni. Ő annyira jó hozzám képest. Sokszor az jár a fejemben, hogy túl jó nekem, nem vagyok hozzá méltó. Nem értem, hogy tud ennyire szeretni egy "ilyen lányt" mint én vagyok. Bolond, szőke, szeleburdi, szerencsétlen, félénk, önbizalomhiányos, buta kis liba vagyok... Ő pedig.... nem is tudok rá rosszat mondani! Tényleg nem tudom leírni hogy ebben a pillanatban mit érzek. Nagyon szeretem, és nem tudom hogyan juthatott nekem egy ilyen tökéletes ember, mint Ő.