2011. március 4., péntek
megbizonyosodtam róla: SZERET
Tegnap este/ma hajnalban 1 óráig sms-eztünk. Igen, ez kellett. Kellett, hogy megbizonyosodjak róla, valóban szeret. Eddig is tudtam, de a magány elbizonytalanította szívemet. Nem beszéltem vele már egy jó ideje, és e miatt azt hittem, elfelejtett... talán már bele is törődtem. De akkor este fél tizenegykor a telefonom különös hangot adott ki. Meglepődtem, látván: Ő írt. Összesen 17 sms-t kaptam tőle az este. Boldog voltam, nagyon is. Köszönöm drága! :*
2011. március 3., csütörtök
bizonytalan érzés
Elegem van abból, hogy nem tudom eldönteni, mit érzek. Fogalmam sincs róla. Mintha megszűnt volna! Mióta nincs facebook-om, nem beszéltünk. Talán pár szót szóltunk egymáshoz táncon, de egyébként semmit.
De valamiben biztos vagyok: ez így nincs rendjén! Ez 100 %
De valamiben biztos vagyok: ez így nincs rendjén! Ez 100 %
Magávalragadott...
Levettem a polcról a nekem legszimpatikusabb könyvet. Dr. House arca volt rajta, azaz Hugh Laurie. Máris fecsigázott ez a könyv. Nem is tudtam, hogy ez az igen kedvemrevaló egyéniség könyvet is ír. -.-" A könyv címe is rendkívül érdekes - hozzám illik - : A balek
Azonnal belelapoztam, és elkezdtem olvasni. Nagyon jó, érdekes elméletek vannak benne. Természetesen rögtön beleszerelmesedtem. Még csak a 45. oldalon járok, de máris rengeteg okos megjegyzést húzgáltam benne alá. Megpróbálom a legtöbbjét bemásolni nektek. :)
Az első gondolat, ami megigézett:
Tömegközlekedés. Ájlávjú
Vannak az embernek olyan pillanatai, amikor egy-két rossz apróságot még pluszként már nem tud elviselni. Kis dolgok ezek, de abban a percben hatalmas jelentőséggel bírnak.
Minden hatodik óra előtt kezdődött. Örültem, hiszen a földrajz témazáróm ötös lett ( ezaz! ) és a következő két órában nem tanulunk. Táncoltunk, hiszen készültünk a német nyelvi estre. Fel fogunk lépni, német dalokra táncolva és énekelve. Jó buli lesz, hupikék törpikéknek leszünk beöltözve és vidám dallamokra fogunk ugra-bugrálni. Ez is történt a hetedik órát bezárólag. Kettő óra egy perckor indul a vonat hazafelé, ezért megkértem tanárnőt, kettő előtt 10 perccel engedjen már el, ne kelljen három óráig várnom. Na a kettő előtt 10 percből kettő előtt 5 perc lett, de nembaj. Gyorsan felkaptam a kabátomat, nem cipzároztam össze, hiszen nagyon ki voltam fáradva és máris útnak eredtem. Gyors léptekkel vettem az irányt a sulikert felé. A padokon ülő fiúk ( akiket szerintem még soha életemben nem láttam ) nevemen szólítottak ( :O ) és mondtak valamit, de a nagy sietségben elengedtem egy gyors mosolyt feléjük, annyiban hagyva hogy honnan ismernek és hogy mit akarnak mondani. Már a sulikert felénél jártam, amikor megcsörrent a telefonom. Felvettem, két óra előtt kb. 2 perccel. Az osztálytársaim voltak, otthagytam a teremben a pénztárcámat. Kit érdekel, gondoltam, majd holnap elhozzák suliba. Hoppáré! De most jön a bökkenő. A pénztárcámba van a bérletem, ami nélkül nem utazhatok a vonattal. Gondolkodtam, visszamenjek e , hátha nem lesz kalauz és megúszom. Nem! Ilyet nem szabad. Visszafordultam, és még gyorsabb léptekkel - már szinte futva - mentem vissza az osztályterembe. Szerencsére az egyik barátnőm utánamhozta, de csak a suli kapujában találkoztunk. Megköszöntem neki a fáradtságot és elkezdtem futni vissza a sulikertbe. Rápillantottam az órára.... TE JÓ ÉG!!! Két óra múlt egy perccel. Ha minden igaz, ebben a szent minutumban indul a vonatom, én pedig még jó pár méterre vagyok az állomástól. Elkezdtem futni. Nagyon gyorsan haladtam, a padon ülő fiúk nevettek rajtam, de nem érdekelt. Csak érjem el a vonatot, csak érjem el a vonatot.... A lépteim csak úgy száguldottak a nem éppen kényelmes tornacipőmben, a verejték csak úgy folyt a homlokomon. Szőke hajam összekuszálódva lobogott az arcom előtt. ( most így visszagondolva viccesen nézhettem ki ) beértem az állomásra és meglepődve láttam, a vonat még ott van, de a kalauz már száll fel. Gyorsan kiáltottam egy nagyot és elkezdtem rohanni. Nem is néztem merre megyek, felszálltam a legközelebb eső vagonra. Huh.... Nagy nehezen kifújtam a levegőt és felugrottam a lépcsőre. ( köztudott, hogy utálok futni és soha nem is voltam valami jó futó ) Rosszul éreztem magam, csak úgy ziháltam. A szívem majdnem kiugrott egy helyéről.. éreztem, ahogy a nyakamon az erek egyre csak duzzadnak. Nehogy a végén még rosszul legyek, tűnődtem el saját szerencsétlenségeskedésemen. ( ez a szó xD ) Inkább keresek egy ülőhelyet. Elindultam a ronda folyosón... A fülkék telve voltak a gyanúsabbnál gyanúsabb alakokkal, nem szívesen ültem volna közéjük. A folyosó felénél aztán észrevettem, hogy egy ember a babakocsit keresztben tartva eltorlaszolja az utat. Szájában a cigivel gúnyos mosolyt eresztett felém, látva, hogy nem fogok tudni továbbmenni. Inkább megfordultam. Mégegyszer végignéztem azt a 2-3 kabint, nem tudnék e valahol ülőhelyet szerezni, de esélyem sem volt. Hát ez remek. Teljesen kimerülve állva tölthetem a hazavezető utat. De nem is ez volt a nagyobb baj.. Én félek a vonaton az ajtónál utazni. Félek, hogy az ajtó bármelyik percben kinyílhat és engem a sebesség adta húzóerő magával ránt a mélybe. Görcsösen fogtam meg izzadt kezemmel a mocskos kapaszkodót az ajtótól kb 10 centire. Még jobban elkezdtem izzadni. Egész hazafele úton halálfélelmem volt néhány pökhendi ember miatt. K**vára örültem neki, hogy nem képesek arrébb menni és elengedni, tudatván, övék az egész vagon. Szenvedhettem miattuk durva 15 percig. Kiba**ottul kellemes volt. Egész úton arra gondoltam, mikor szállhatok már le erről az undorító járműről és mikor ülhetek már le a buszon. Miután ez megtörtént, egy megállóval hamarabb szálltam le. Sétára volt szükségem a friss tavaszi levegőben, hogy kiszellőztethessem a fejemet és megpihenjek. Lenyugodtam és most itt ülök egy szál melegítőcuccban, összefogott hajjal, görnyedve a gép előtt.
Minden hatodik óra előtt kezdődött. Örültem, hiszen a földrajz témazáróm ötös lett ( ezaz! ) és a következő két órában nem tanulunk. Táncoltunk, hiszen készültünk a német nyelvi estre. Fel fogunk lépni, német dalokra táncolva és énekelve. Jó buli lesz, hupikék törpikéknek leszünk beöltözve és vidám dallamokra fogunk ugra-bugrálni. Ez is történt a hetedik órát bezárólag. Kettő óra egy perckor indul a vonat hazafelé, ezért megkértem tanárnőt, kettő előtt 10 perccel engedjen már el, ne kelljen három óráig várnom. Na a kettő előtt 10 percből kettő előtt 5 perc lett, de nembaj. Gyorsan felkaptam a kabátomat, nem cipzároztam össze, hiszen nagyon ki voltam fáradva és máris útnak eredtem. Gyors léptekkel vettem az irányt a sulikert felé. A padokon ülő fiúk ( akiket szerintem még soha életemben nem láttam ) nevemen szólítottak ( :O ) és mondtak valamit, de a nagy sietségben elengedtem egy gyors mosolyt feléjük, annyiban hagyva hogy honnan ismernek és hogy mit akarnak mondani. Már a sulikert felénél jártam, amikor megcsörrent a telefonom. Felvettem, két óra előtt kb. 2 perccel. Az osztálytársaim voltak, otthagytam a teremben a pénztárcámat. Kit érdekel, gondoltam, majd holnap elhozzák suliba. Hoppáré! De most jön a bökkenő. A pénztárcámba van a bérletem, ami nélkül nem utazhatok a vonattal. Gondolkodtam, visszamenjek e , hátha nem lesz kalauz és megúszom. Nem! Ilyet nem szabad. Visszafordultam, és még gyorsabb léptekkel - már szinte futva - mentem vissza az osztályterembe. Szerencsére az egyik barátnőm utánamhozta, de csak a suli kapujában találkoztunk. Megköszöntem neki a fáradtságot és elkezdtem futni vissza a sulikertbe. Rápillantottam az órára.... TE JÓ ÉG!!! Két óra múlt egy perccel. Ha minden igaz, ebben a szent minutumban indul a vonatom, én pedig még jó pár méterre vagyok az állomástól. Elkezdtem futni. Nagyon gyorsan haladtam, a padon ülő fiúk nevettek rajtam, de nem érdekelt. Csak érjem el a vonatot, csak érjem el a vonatot.... A lépteim csak úgy száguldottak a nem éppen kényelmes tornacipőmben, a verejték csak úgy folyt a homlokomon. Szőke hajam összekuszálódva lobogott az arcom előtt. ( most így visszagondolva viccesen nézhettem ki ) beértem az állomásra és meglepődve láttam, a vonat még ott van, de a kalauz már száll fel. Gyorsan kiáltottam egy nagyot és elkezdtem rohanni. Nem is néztem merre megyek, felszálltam a legközelebb eső vagonra. Huh.... Nagy nehezen kifújtam a levegőt és felugrottam a lépcsőre. ( köztudott, hogy utálok futni és soha nem is voltam valami jó futó ) Rosszul éreztem magam, csak úgy ziháltam. A szívem majdnem kiugrott egy helyéről.. éreztem, ahogy a nyakamon az erek egyre csak duzzadnak. Nehogy a végén még rosszul legyek, tűnődtem el saját szerencsétlenségeskedésemen. ( ez a szó xD ) Inkább keresek egy ülőhelyet. Elindultam a ronda folyosón... A fülkék telve voltak a gyanúsabbnál gyanúsabb alakokkal, nem szívesen ültem volna közéjük. A folyosó felénél aztán észrevettem, hogy egy ember a babakocsit keresztben tartva eltorlaszolja az utat. Szájában a cigivel gúnyos mosolyt eresztett felém, látva, hogy nem fogok tudni továbbmenni. Inkább megfordultam. Mégegyszer végignéztem azt a 2-3 kabint, nem tudnék e valahol ülőhelyet szerezni, de esélyem sem volt. Hát ez remek. Teljesen kimerülve állva tölthetem a hazavezető utat. De nem is ez volt a nagyobb baj.. Én félek a vonaton az ajtónál utazni. Félek, hogy az ajtó bármelyik percben kinyílhat és engem a sebesség adta húzóerő magával ránt a mélybe. Görcsösen fogtam meg izzadt kezemmel a mocskos kapaszkodót az ajtótól kb 10 centire. Még jobban elkezdtem izzadni. Egész hazafele úton halálfélelmem volt néhány pökhendi ember miatt. K**vára örültem neki, hogy nem képesek arrébb menni és elengedni, tudatván, övék az egész vagon. Szenvedhettem miattuk durva 15 percig. Kiba**ottul kellemes volt. Egész úton arra gondoltam, mikor szállhatok már le erről az undorító járműről és mikor ülhetek már le a buszon. Miután ez megtörtént, egy megállóval hamarabb szálltam le. Sétára volt szükségem a friss tavaszi levegőben, hogy kiszellőztethessem a fejemet és megpihenjek. Lenyugodtam és most itt ülök egy szál melegítőcuccban, összefogott hajjal, görnyedve a gép előtt.
2011. március 1., kedd
tavaszi levegő
Reggel 6 óra 40 perc... csörög a telefonom... fel kellene ébredni. Álmosan nyitom ki két szememet, nagyon nem akaródzik felkelni és suliba menni. Nagy nehezen lerúgom magamról a paplant és kimászok az ágyból. Felkapcsolom a villanyt, majd pedig felhúzom a redőnyt. Amint megláttam, milyen idő van odakünn, azonnal megjött az életkedvem. A narancssárgás színben pompázó napkorong már a templomtorony magasságában járt. Hétágra sütött a nap, a madarak csiripeltek, az üde tavaszi szellő kellemesen fújdogált. Március, vagyis inkább a tavasz első napja. A hőmérő csak -2 fokot mutatott és kint gyönyörű, kora tavaszi időjárás. Nem is lehetett volna ennél szebb tavaszkezdő. Felvettem hát az egy réteggel vékonyabb kabátot, valamit a csizma helyett a bundás tornacipőmet és máris jobb kedvem lett. Amint kiléptem a házból, hatalmasat szippantottam a friss, tavaszi levegőből. Tekintetem azonnal a Várhegy tetőre meredt... milyen jó volna most ott lenni , kifeküdni a sziklára, a puha mohára hajtani fejünket és sütkérezni. Aztán elsétálni a Tengerszemhez, ott leülni arra a hatalmas kőre és csak nézni a körülöttem lévő világot. Igen, jó lenne, de nekem most suliba kellene mennem. -.-"
Hazafelé a buszon utazva is sokszor pillantottam a falut körülölelő hegyecskékre. Szép volt, ahogyan a nap megvilágította a még élettelen tájat.
Hazafelé a buszon utazva is sokszor pillantottam a falut körülölelő hegyecskékre. Szép volt, ahogyan a nap megvilágította a még élettelen tájat.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)